Indián farkas, indián lélek

Utazás, útkeresés

Szalay Kriszta:

Utazás Kerubbal

Jó messze innen, Dél-Amerikában találkoztam a bizonyítékkal, angyalok léteznek. Valódi emlék, semmi misztika.

Budapesttől az egyik legtávolabbi országba szándékoztam utazni, ahol soha sem kell majd mélyre ásnom az ismerőseim lelkivilágában. Talán Dél-Amerika felelne meg nekem a legjobban, gondoltam.

Nem egyedül vágtam neki, hanem két gyermekemmel. A tizenkét éves Fiúval és a három éves Lánnyal. A kontinens legragyogóbbnak hirdetett országába repültünk, bár a biztonság kedvéért mindegyikbe váltottam vízumot.

Éjszaka landoltunk Rio repterén. Tudni kell, ha az utazónak kevés a pénze, akkor a repülőgépek mindig éjszaka érkeznek, hogy az olcsó buszjáratokat lekéssük, csak repülőtéri hiénákkal, a csillagászati összegeket kérő taxisokkal lehessen a városokba bekocsikázni.

Rio főutcájában az Avenida Rio Branco-n a már előre kinézett szállodában fizettem ki csupán egyetlen éjszakát hármunknak, mivel többre már nem nagyon maradt pénzem.

A magyar útikönyv szerint Dél-Amerika rendkívül olcsó Európához képest, sőt, észre se venni a kiadásokat, „meg se fogja érezni a turista”, írta a bölcs útikalauz. Azon az éjszakán rendeltem először és utoljára Dél-Amerikában kétfogásos vacsorát gyermekeimnek.

Másnap délelőtt elkezdődött szakadatlan utazásunk, egyben menekülésünk, keresztül a kontinensen. A második legjobb országnak kikiáltott Argentínába váltottam buszjegyet a megmaradt pénzemből, ahol, reméltem, olcsóbb lesz az élet, és letelepedhetünk.

A kasszánál egy jóképű helybeli fiatalember mosolygott ránk. Látta, hiába próbálkozom hol angolul, hol magyarul, nem boldogulunk a pénztárossal. Ő segített a jegyvásárlásban, sőt a buszon hármunknak ülőhelyet is foglalt. Bár vele sem tudtam semmiféle nyelven kommunikálni, gesztikulálással és néhány általánosan használt idegen szóval elmagyaráztam, miért is érkeztem két kiskorú gyermekemmel, Európából tekintve, az isten háta mögé?

Azt hittem, megbotránkozik, és pálcát tör fölöttem, milyen felelőtlen anya vagyok, de ő csak mosolygott. Majd mások, a mindenfelé lézengő indiánok, fagyos arccal fordulnak el tőlünk?

Másnap reggel léptük át a határt. Argentína végtelen zöld síkján délről a vízszintes villámlások megvilágították az utat. Buenos Aires főutcáján sétáltunk csupán, az is épp elég hosszú és széles volt a pestiekhez képest. Sötétlila virágokba borult karcsú fák árnyékában számtalan kávézó és étterem rejtőzött. Alaposan szemügyre vettem az árakat. Ez sem megfelelő nekünk, gondoltam. Tovább kell állnunk. Eladtam a profi fotofelszerelésemet és a számomra már semmit sem jelentő karikagyűrűmet, más ékszereimet. A buszpályaudvaron a pénzt egy kisebb dél-amerikai körútra költöttem el. A buszjárat nem két országot kötött össze, hanem körbe járt, az egész földrészen. A fiatalember is továbbutazott, és épp a mi járatunkra szállt fel. Tisztes távolban ült le tőlünk, de le nem vette a szemét rólunk. Ekkor döbbentem rá, ő olyan számunkra, mint egy angyal, aki vigyáz ránk.

Chilében az ijesztően magas kopár hegyekről majdnem lecsúszott néhányszor a busz. Errefelé mindennapos lehet, mivel több roncs is hevert a mélyben. Peruban a viharvert busz keresztülhajtott Nasca városán, vagy faluján. Nem éreztem megindulást. Olyan természetességgel zötyögtünk el az ősi állatformák mellett, mintha nem is ettől a felfedezéstől égett volna lázban sokmillió ember évtizedeken át. A hosszú és egyre fárasztóbb úton ülve aludtunk. A busz volt a szállásunk. A kis falvakban felszálló indián asszonyok úgy nyújtogatták karjaikat gyermekeim felé, mintha ingyen cukorkát osztogatnának. Sosem láttam sugározni ennyi rajongást és szeretet mások csemetéi iránt.

A fiatalember továbbra is velünk tartott. Csak mosolygott, nem beszélt. Fogalmam sem volt róla, ő hol fog kiszállni és hol fog végleg elbúcsúzni tőlünk?

Áthaladtunk az egyenlítőn, Ecuador fővárosán, Quitón. Az északi féltekére kerültünk megint. Arra a félgömbre, ahonnan elindultunk. Quitóban mindkét gyermekem rosszul lett, nem értettem, azt hittem, csak fáradtak, és elegük lett a végtelenné nyúlt, a sehová sem vezető utazásból, de kiderült, a hirtelen magasság az oka, a ritka levegő.

A fiatalember itt szállt le. Néhány szót váltott a sofőrrel, felénk mutogatva. Azt hiszem a gondjaira bízhatta kis családomat. Gerillák gyűrűjében érkeztünk Kolumbia fővárosába. A sofőr leparkolt, majd odajött hozzánk és vegyes angol és spanyol meg talán francia szavakkal elmagyarázta, innen nincs tovább. Nem vezet az országút sehová. Talán jobb lenne kimenni a repülőtérre és hazautazni Európába.

A zsebemből előkotortam a helyi konzul telefonszámát. Ő el tudta intézni a vissza repülőjegyet Budapestre.

Nem maradt más számomra, mint a fizikai kényelmetlenség elől a szellemi kellemetlenségbe meneküljek vissza, oda, ahonnan elindultam.

(Igaztörténet alapján.)
paintings, graphic arts