Utazás, útkeresés
Másnap reggel léptük át a határt. Argentína végtelen zöld síkján délről a vízszintes villámlások megvilágították az utat. Buenos Aires főutcáján sétáltunk csupán, az is épp elég hosszú és széles volt a pestiekhez képest. Sötétlila virágokba borult karcsú fák árnyékában számtalan kávézó és étterem rejtőzött. Alaposan szemügyre vettem az árakat. Ez sem megfelelő nekünk, gondoltam. Tovább kell állnunk. Eladtam a profi fotofelszerelésemet és a számomra már semmit sem jelentő karikagyűrűmet, más ékszereimet. A buszpályaudvaron a pénzt egy kisebb dél-amerikai körútra költöttem el. A buszjárat nem két országot kötött össze, hanem körbe járt, az egész földrészen. A fiatalember is továbbutazott, és épp a mi járatunkra szállt fel. Tisztes távolban ült le tőlünk, de le nem vette a szemét rólunk. Ekkor döbbentem rá, ő olyan számunkra, mint egy angyal, aki vigyáz ránk.
Áthaladtunk az egyenlítőn, Ecuador fővárosán, Quitón. Az északi féltekére kerültünk megint. Arra a félgömbre, ahonnan elindultunk. Quitóban mindkét gyermekem rosszul lett, nem értettem, azt hittem, csak fáradtak, és elegük lett a végtelenné nyúlt, a sehová sem vezető utazásból, de kiderült, a hirtelen magasság az oka, a ritka levegő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése